Hamarosan itt a szeptember, amely nem csak azt jelenti számomra, hogy vége a nyárnak, hanem azt is, hogy megkezdődik a tanév új hallgatókkal és kihívásokkal. Az idei már a második esztendő lesz, hogy a Neptunt oktatói profillal is használom, ami nem csupán az egyetem virtuális terében jelent más perspektívát. Korábban, ha a tanáraimra gondoltam, mindig az állandóság, a szemeszterek egymás utáni monoton ismétlődése jutott az eszembe. Oktatóként egy olyan világ tárult fel előttem, amelynek erőssége éppen következetes változatlanságában rejlett. Ami azonban ma történt velem, az óriási fordulat képét vetíti előre, egy cunamiét az állóvízen. Szinte beleborzongok ha arra gondolok, hogy amibe most készülök belekóstolni az egy vadonatúj korszak hajnalát jelentheti.
Ma feliratkoztam az első Princeton kurzusomra. Ősszel fogom elvégezni, méghozzá az otthonomból. Az online képzés teljesen ingyenes, a követelmények pedig lényegében megegyeznek a hagyományos számonkérési formákkal annyi lényeges különbséggel, hogy az előadásokat a laptopom mellett ülve fogom tudni követni mindenki mással együtt. Idén nem csak a Princeton University, de a Coursera-n keresztül 15 további egyetem, köztük a Stanford és a John Hopkins University, kínál térítésmentesen tantárgyakat (összesen 120-at), amelyeket a világ bármely pontjáról teljesíthetnek a hallgatók. A Harvard, az MIT és a Berkeley órái is elérhetővé váltak egy másik rendszeren,az edX-en keresztül, többek között olyan trendi témakörökben, mint a Bevezetés a mesterséges intelligenciába, vagy Software as a Service. Hirtelen nagyon régimódinak látszik az a még csak letűntnek sem számító korszak, amelyben a fentebb említett elit intézmények kizárólag a kiválasztottak szűk csoportjának, a megfelelő anyagi és társadalmi helyzetű diákoknak „árulták” a tudást.
Meglepetést nem a korábban levelező tagozatként emlegetett távoktatás digitális továbbfejlődése okozott számomra. (Az e-learning technológiák már jó ideje léteznek, ilyen programok itthon is futnak, illetve a hagyományos oktatás kiegészítőjeként olyan úttörő kezdeményezések sikereit is végignézhettük az elmúlt hónapokban, mint az apósom nevéhez kötődő Villanytan projekt). Az igazi nóvum, hogy feltételek és legfőképpen tandíj nélkül nyílnak meg a virtuális tantermek ajtajai a tömegek számára. Egy új szellemiségről, az információ és tudás soha nem látott demokratizálódásának lehetőségéről van szó. Sok kérdés vetődött fel bennem, miközben beadtam sikeres jelentkezésem a Networks: Friends, Money and Bytes című, szeptember 17-én induló kurzusra. Például, működhet-e egy olyan virtuális egyetem, ahol a diákok fizikailag nem találkoznak a tanárokkal, illetve a közvetlen konzultáció keretei is behatároltak, hiszen sok (tíz)ezer okosodni vágyó esetén már nem működnek a hagyományos pedagógiai gyakorlatok. Ez a modell jóval nagyobb önállóságot feltételez a diákok részéről, miközben a minőségbiztosítás legfontosabb eleme nem annyira a számonkérés, hanem a nyilvánosságon keresztül maga a tanítás. Ugyanakkor kérdéses, hogy az információ megszerzése és az ismeretek elsajátítása között nem keletkezik-e majd rés (amelyet talán pont a középiskolai képzés megváltoztatásával lehet majd betömni). Bizonyára lesznek sokan, akik a jelenség pedagógiai oldalát feszegetik majd. Számomra természetesen sokkal izgalmasabbak a gazdasági vonatkozások:
A tudás hatalom- vagy legalábbis egy fontos erőforrás. A tudáshoz való hozzáférés megkönnyítése és tömegessé válása vajon milyen hatással lesz az országok gazdaságaira? Milyenek lesznek a munkaerőpiaci következmények? Hogyan alakul át a felsőoktatási szektor finanszírozása? Ha valóban működik majd egy ilyen nemzetközi szintű ingyenes tömegképzés, milyen lesz az új üzleti modell? Elképzelhető, hogy a drága elitegyetemek átállnak micropaymentre, esetleg a tankönyvekért, a szigorlatokért és a diplomavédésért kell majd nagyobb összegeket fizetni. Talán a jövőben a hallgatók egyszerre több egyetemet is elvégezhetnek, és a mostani kreditrendszerhez hasonlóan állíthatják össze kurzusaikat, hogy az intézmények közötti megállapodások alapján felállított minimum-követelményeknek eleget téve szerezzenek diplomát. Vajon mennyit ér majd az így szerzett bizonyítvány? Ezen kívül ott van a költség oldal: az esszék peer-to-peer ellenőrzése (a hallgatók egymás dolgozatait javítják) vajon jobb vagy rosszabb megoldás, mint a tömeg-képzés mostani gyakorlata, miszerint egy-egy tanár több száz irományt olvas el és pontoz le alig néhány óra alatt? Az oktatás ilyen szintű közösségivé tétele (crowducation?) izgalmas gondolat, ami nem is tűnik annyira abszurdnak, ha végiggondoljuk hány területen bizonyult már sikeresnek hasonló modell (crowdfounding, crowdsourcing, Couch Surfing, Wikipedia, csak hogy néhány példát említsünk).
A másik számomra érdekes kérdéskör a várható társadalmi hatásokra vonatkozik. Hozzájárulhat egy ilyen innováció a társadalmi egyenlőtlenségek radikális mérsékléséhez? Vagy épp az ellenkezője történik, és a digitális szakadék problémaköre minden korábbinál súlyosabb formában jelentkezik majd kiegészülve egy nyelvi szakadékkal? Nem ígérem, hogy hamarosan visszatérek a válaszokkal, de van egy olyan sejtésem, hogy hamar elválik, marginális jelenségről, néhány nagynevű egyetem jól sikerült ám kérészéletű marketing akciójáról, vagy valódi mérföldkőről, radikális változást generáló kezdeményezésről van szó. Én az utóbbi mellett teszem le a voksom.
